Nyugi, én sem vagyok konyhatündér

picjumbo.com_HNCK4124

Elmesélem, én hogyan kezdtem a kisfiam, Artúr hozzátáplálását. Korábban nem voltam egy kimondottan szorgos háziasszony. Nem fakanál volt a jelem az oviban, nem lestem anyukám mozdulatait a konyhában tinilányként, és nem vártam minden este meleg vacsorával a férjemet fiatal nő koromban. Hétközben házhoz szállítós ebédet ettem a munkahelyemen, vagy beültem a közeli étterembe, ahol svédasztalos kínálat várta a környék dolgozóit. Otthon csak ritkán főztem, általában ott is rendeltünk, vagy beültünk valahova esténként, hétvégenként. Volt egy időszakom húszas éveim végén, amikor szívesen készítettem ételeket, néha annyira belelendültem, hogy a munkából hazatérve megfőztem két-három fogást is. Aztán ezek az idők elmúltak.

Persze mindez erősen szabadidő- és pénztárcafüggő is volt, így minden élethelyzetünkben máshogy alakult, hogy hol és mit ettünk. Amikor a férjem vállalkozása beindult, és hirtelen nagyon sok lett a feladatunk és kevés a szabadidőnk, akkor gyakrabban vettük igénybe az éttermek szolgáltatásait. Amikor pedig ínségesebb idők jártak, vagy több időt töltöttünk otthon, a tűzhelyhez is többször álltunk oda. Volt, hogy muszájból, és volt, hogy élvezetből.
Sosem éreztem, hogy hű, de nagyon tudok főzni, de azok az ételek, amiket igazán szerettünk, mindig jól sikerültek. Volt néhány bevált recept, ami már rutinosan ment, de bármit, bármikor, bárhol nem tudtam volna elkészíteni.

A hozzátáplálás kezdetén

Aztán, amikor Artúr 4,5 hónapos lett, a védőnő és a gyermekorvos tanácsára elkezdtem a hozzátáplálását. (Ma már azt mondom, korai volt, a 6. hónapot érdemes megvárni, ahogy azt a La Leche Ligától a WHO-ig minden komolyan egészségügyi szervezet tanácsolja.) Akkor jöttem rá igazán, hogy hiába kísérleteztem ki annak idején a számomra tökéletes palacsinta receptjét, és hiába sikerül mindig finomra a kedvenc rokfortos tésztasalátánk, egy egyszerűnek tűnő burgonyapürébe bizony beletörik a bicskám.

Ehhez hozzátartozik, hogy mire ide elértünk, a 4 és feledik hónaphoz, az éjszakázás, a szoptatással járó nehézségek, az anyasággal rám szakadt sok-sok feladat megtette a hatását, a szokásosnál kimerültebb és türelmetlenebb voltam. Nem a legjobb lelkiállapot ez egy új területen való kísérletezéshez. Nem is úgy pörögtem-forogtam a konyhában, mint némelyik libbenő szoknyás, vidám copfba font hajú, mindig mosolygós Disney-figura. A hátam közepére kívántam az egészet, miközben egyébként nagy izgalommal vártam, hogy milyen lesz, ha majd Artúr először kóstol almát, krumplit, répát. Sőt, az én almapépemet, az én krumplipürémet, az én répalevemet.

A világ legszerencsétlenebb teremtése?

Az első alkalommal annyira ügyetlen voltam, hogy a végére el is szakadt a cérnám. Előre el szerettem volna készíteni egy nagy adag ételt, amit kis porciókban lefagyasztok, és hét közben csak ki kell őket olvasztani. Csakhogy nem tudtam, hogy pl. a burgonyát nem praktikus turmixolni, mert rágógumihoz hasonló állaga lesz, és nem érdemes fagyasztani sem, mert felolvadva kásás, amit a gyerek nem fog megenni. Az első egyedül töltött, elvileg szabad, töltődésre szánt délutánom azzal ment el, hogy elrontottam egy nagy adag burgonyát a turmixolással. Majd újra kezdtem, végül szitán passzíroztam át, majdnem leszakadt a kezem, mire a másfél kilónyival végeztem. Aztán lefagyasztottam, így persze később ehetetlennek bizonyult. A nap végére ehető étel alig lett, de borzasztó kimerültnek, a világ legszerencsétlenebb teremtésének éreztem magam, aki még egy egyszerű pürét sem tud összeütni a gyerekének. Egy pillanat alatt törlődtek a fejemből azoknak a vendégségeknek az emlékei, amikor 2-3 fogással készültünk, és azok a romantikus esték is, amikor úgy éreztük magunkat a férjemmel a legjobban, hogy együtt összeütöttünk valami finomat a konyhában.

Tehát ilyen bénázással kezdtem, de ma már csak mosolygok rajta.

Miért kezdtem bele mégis egy hozzátáplálós blogba?

Pont ezért! Azért, mert ha nekem minimális főzőtudománnyal sikerült belejönni, akkor másnak is menni fog.
A kezdeteknél tartóknak talán már az is jól jön, ha tudják, nincsenek egyedül, de remélem, tapasztalataimmal ennél többet is segíthetek.

Aki pedig nálam jobb pozícióból indul, mert már eleve profi a konyhában, annak nem minden lesz újdonság, de azért érdemes figyelnie a bejegyzéseket. Közzéteszek majd olyan tippeket, ötleteket, egyszerű recepteket, amelyek mindenkinek jól jöhetnek.

(Fotó: Victor Hanacek/Picjumbo)

 

One thought on “Nyugi, én sem vagyok konyhatündér

  1. De jó! Akkor még nekem is sikerülhet? A konyhában bénázásért nekem sem kell éppen a szomszédba szaladnom. De ezek szerint van remény! Kösziii! A gőzölős-párolós technikát, amiről írtál az egyik cikkedben, már ki is próbáltam, isteni sárgarépa készült a párolóbetétben, az egész család azt ette vacsorára. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.